Tuning Up

Kevés dolog teszi próbára a közönség türelmét úgy, mint egy slendrián „behúrozás” — főleg, ha az együttes amatőr (és igen, néha akkor is, ha profi). A véletlenszerű kapargatás és a teli torokból fújás már azelőtt idegrángást okozhat, hogy a koncert egyáltalán elkezdődne, és csak igazán nagyszerű játék képes utólag helyrehozni a kárt.

A szólisták sem mindig ártatlanok. Egy kiváló, teuton hegedűs Bostonban például percekig tudott vacakolni a hangolással, mire elégedett lett — talán hogy megmutassa, milyen finoman kalibrált a füle.

Pedig ritkán van szükség arra, hogy a közönség ezt végigszenvedje. Hangolni lehet a nézők érkezése előtt; az utolsó pillanatos igazítások pedig legyenek a lehető leginkább pianissimo.

A Boston Symphony Orchestra egyszer mintaszerű megoldást kínált a régi Music Hallban: egy elektromosan hajtott hangvilla folyamatos A-t szólaltatott meg. Mindenki menet közben hangolt, így mire a zenekar a színpadon összeállt, mindenki készen volt — nem kellett semmiféle kínos hangolási cirkusz.

Handel is értette, mennyit ér, ha az ember készen áll — de egyszer egy tréfa a nyitóakkordját tiszta káosszá változtatta. A próbán a hangszerek még hangban voltak; az előadás előtt viszont valaki szándékosan mindet elhangolta. Amikor jött a leütés, az első fortissimo akkord maga volt a disszonancia. Handel felrobbant — felugrott a pulpitusból, felborította az üstdobokat és még egy nagybőgőt is, elvesztette a parókáját, ahogy átrohant a színpadon — dühében szuszogva, és bosszút esküdve azon, aki ilyen „gonosz szabadságot” vett magának.