Liszt’s “Seven‑Storey Melodies”

Wagner zenéjét gyakran gúnyolták a vastag harmóniák és a hatalmas hangkombinációk miatt. Mégis az elmúlt pár évtizedben a gúnyolódás halványulni kezdett, és a helyét egy kelletlen megbecsülés vette át — biztató jel a zenei nevelés számára.

Néhány hallgató Wagnert „dallamtalannak” nevezi. A baj gyakran épp az ellenkezője: helyenként egyszerűen túl sok dallam mozog egyszerre — túl sok polifónia egy egysávos fülnek. Franz Liszt azt viccelte, hogy Wagner „hét emelet magas dallamokat” írt. Ha a zenei képzettséged egyemeletes, a hét emelet zűrzavarnak érződik.

Azok a nehéz harmóniahalmok az énekesek életét sem könnyítik meg. Jöhetsz egyenesen az olasz operából, ahol minden olyan, mint a sima hajózás, és a zenekar állandó támasz, aztán hirtelen Wagnert találsz, ahol a harmóniai időjárás északi: zordabb, kiszámíthatatlanabb. Néha úgy tűnhet, a hang és a zenekar külön utakon jár, és a zenekari hangzás nem mindig egyértelmű útmutató ahhoz, mit csinál az énekes.

De ebből a látszólagos rendetlenségből Wagner keze magasabb harmóniát rajzol ki, mint amilyet a púderparókás klasszicisták valaha is elképzeltek. Whitney basszista egyszer odaszúrta, hogy Wagner rendszerint úgy hét hangot használ a skálából a nyitó akkordjában, úgyhogy az énekesnek már csak a másik hangot kell megkeresnie, és arra „teljes gőzzel rázendítenie”. Túlzás — de nagyon is ismerős érzés.