THE BACH REVIVAL

Amikor Mendelssohn még fiatal volt, egyik legközelebbi barátja Edward Devrient volt — komoly muzsikus és kitűnő énekes. Ketten imádták bújni az „öreg Bach” zenéjét, ámulva azon, mennyi mesterségbeli tudás és tanultság sűrűsödik benne.

Egy nap elhatározták, hogy nekiveselkednek Bach „Passion Music”-jának — egy műnek, amelyet nagyjából száz éve nem hallott a nyilvánosság, és amelyet még a hozzáértő zenészek is többnyire csak névről ismertek.

Megsemmisítette őket a szépsége. Devrient azonnal kijelentette, hogy ennek a nyilvános színpadon a helye. Mendelssohn eleinte nevetett — biztos volt benne, hogy a közönség elutasítja, és az egész csúfosan megbukik. De minél tovább beszéltek róla, annál inkább lángra kapott Mendelssohn is.

Így ez a két fiatalember — Mendelssohn mindössze tizennyolc éves volt — felkereste Zeltert, Mendelssohn tanárát és Berlin egyik legbefolyásosabb zenei alakját. Sok vita után meggyőzték, hogy a terv működhet. Zelter támogatásával belevetették magukat a darab színre vitelének kemény, nem túl csillogó valóságába: szólistákat szerződtettek, összeállították a partitúra által megkövetelt kettős kart és kettős zenekart, és intéztek mindent, ami egy nagy előadással jár.

Devrient énekelte Krisztus szerepét, Mendelssohn pedig vezényelt.

Az eredmény (1829-ben) diadal volt. A közönség ráadást követelt, és Berlin — majd nem sokkal később a tágabb zenei világ is — kezdte felismerni, hogy Bach remekművei afféle kincsesbánya, amely nagyon sokáig nem apad ki. A modern világ Bach szent mesterművének ismerete és megbecsülése nagyrészt ennek a két fiatal szószólónak köszönhető, és különösen Mendelssohnnak.

Mendelssohn nem állt meg itt. Erőfeszítései nyomán 1842-ben Bach-emlékművet emeltek a Thomas Schule előtt, ahol Bach tanított; úgy helyezték el, hogy Bach dolgozószobájának ablakaira nézzen — maradandó tisztelgés a modern zene egyik igazi forrása előtt.