A Song for Forty

1750 előtt a zenei „nagyságot” gyakran afféle technikai versenyként kezelték: a legjobb zeneszerző az volt, aki a legtöbb független dallamot tudta egyetlen összefüggő szövetté fonni. Ennek a hosszú kontrapunktikus korszaknak a végére azonban már nem pusztán a mennyiség számított, hanem az, milyen mélyen van kidolgozva néhány szólam — gondoljunk Bach és Händel feszes, intenzív ellenpontjára.

Mégis, néhány zeneszerző a léptékre ment rá. Az angol mester, Thomas Tallis, negyven különálló szólamra írt egy darabot — negyven énekes, mindegyik a saját, a másik harminckilenctől eltérő, független vonalával. 138 ütemen át mindenkinek úgy kell mennie, hogy „ki‑ki a maga útján”… csak ne „mint a juhok”, mert a juhok egy vezetőt követnek, nem negyvenet.

És Tallisnál nem ért véget. Az 1800-as évek elején az olasz zeneszerző Pietro Raimondi írt egy fúgaszerű művet tizenhat kórusra, kórusonként négy szólamra — egyszerre hatvannégy különböző szólam. Néhányan az efféle írást „gótikusnak” nevezték. Akárhogy is, megnyugtató olyan korban élni, amikor a technika eszköz, nem a lényeg.